200 éve alakult az első vízitársulat hazánkban 1. Vízitársulatok megjelenése előtti helyzet a Kárpát medencében A Kárpát medencére jellemző vízviszonyokba már a római birodalom idején is beavatkozott az ember. Legrégibb adatok szerint a Kr.u. 276-282 között uralkodó Probus császár a Duna jobb partja mentén, a mai Eszék közelében húzódó Hiulca-mocsarat száríttatta ki katonáival. Nem sokkal később. 293-311 között Galerius császár a Balaton szeszélyes vízállás-változásai miatt építette meg a Sió-csatornát. Probus császár Sirmiumban született, Pannoniában és bár alacsony származású volt, katonai tehetsége folytán 276-ban jutott trónra, ahol azonnal gyökeres reformokhoz kezdett. Célja provinciák,különösen Pannonia jóllétének emelése volt. Az utóbbi érdekében katonáival Pannoniában szőlőt ültettetett, és amikor hírül hozták, hogy ellencsászárrá kiáltották ki, bhozzáfogott a mocsarak vizének lecsapoltatásához. Katonái ezen felbőszülve 282 októberében megölték, utódává pedig Carust választották. Galerius császár 292-ben hatalmas erdők kiirtásával ásatta ki a Sió csatorna ősét, amely a Balatont köti össze a Dunával. Vízgazdálkodás a honfoglalás után A honfoglalást követően a vízimunkák elsősorban a várak védelmét szolgálták. Közvetlen védelmet szolgált a várárok vízzel való feltöltése, de az ecsedi vár védelmére az Ecsedi-láp környékét is vízzel árasztották el. A középkorban főleg a vízjárta Alföldön – szinte az egyedüli módja volt a közlekedésnek és szállításnak a hajózás.
A XVII. század elején II. Mátyás dekrétuma, az 1613. évi XXVII. Törvénycikk a Tisza- völgy ármentesítésének kérdésével foglalkozik, „hogy a Tisza és más folyók kiöntése ellen töltéseket készitsenek”. „A Tisza kiöntéseivel szemben a töltések emelésére, azok a vármegyék, a melyekben ez a folyó kiáradni szokott, a saját javaik megmaradása érdekében, egymás között határozzanak. 1. § Épen ugy az ország többi vármegyéiben is, a folyók kiöntései ellenében töltéseket készitsenek.” A Sió csatorna megépültét követően 1500 év múlva 1793-l802 között épült meg a 118 km hosszú Ferenc-csatorna volt az első mesterséges hajócsatorna, amely a Dunát a Tiszával kötötte össze, amely a Bezdán és Óbecse közötti vízi út megrövidítését szolgálta, hanem hatalmas földterületek lecsapolásával azok megművelését is lehetővé tette, elősegítve ezzel Bácska gyarapodását. A XVIII. században első felében a vízimalmok jelentős száma már komoly XVIII. árvízveszélyt jelentettek környezetükben a mezőgazdasági termelésre, ezért „az országban a közönségre nézve káros malmok megszüntetéséről” szólt 1751. évi XIV. törvénycikk. „Az országban és a hozzá kapcsolt részekben nem kevés számmal vannak folyók, melyeknek felszine a rajtok keresztül húzott malomgátak miatt, a sürün fekvő malmokhoz emeltetvén, s ez által a viz gyorsabb lefolyása akadályoztatván, záporok által növeltetve, gyakran kiáradnak, s a szomszédos sikságra kiömölvén, a mellettük fekvő területeket elposványositják és mocsárositják, és azt a földet, mely a folyók szomszédságában legtermékenyebb szokott lenni, teljesen müveletlenné és terméketlenné teszik; és ha azok a malomgátak nem képeznének akadályt, az ország több folyója hajózás és tutajozásra alkalmassá válnék, s igy mód és lehetőség nyilnék arra, hogy egyik vármegyéből a másikba nagy költség-kiméléssel lehessen a terményeket szállitani: azért Ő császári királyi felsége kegyes jováhagyásával határoztatik, hogy a földesurak mindnyájan, valamint Ő szent felsége kamarájának királyi jószágaiban is, minden folyóvizeken, melyek áradások által megrontják a szomszédságot, a folyó medrében elhelyezett malomgátjaikat hordják el, és a malomhoz külön medret ásván, a folyóviz egy részét ugy vezessék el, hogy az elvezetés sem áradást ne okozzon, sem az innen vagy tulról közlekedő hajóknak akadályul ne szolgáljon. Hogyha pedig a birtokosok malomgátjaik elhordását maguk nem eszközölnék, a vármegyei tisztviselőségnek állandó kötelességében, hogy a malomjövedelmeket zár alá vetvén, a vármegyei közgyülésen kidolgozandó mód és szabály szerint, az afféle közártalmas malmokat, ha meg lehet igazitani, az előirt módon, oly mesterek által, kik a vizek vezetésében és gátak szerkesztésében jártassággal birnak, megigazittassa; ha pedig a megigazitásnak helye és módja nem lenne, meghallgatván előlegesen a birtokosokat, teljességgel el kell a gátakat hordatni, semmiféle eddig közbejött határozat nem állván ellent. Azonfelül a megyei hatóságok arra is szorgalmasan vigyázzanak és rajta legyenek, hogy minden folyó a hulladék fáktól, melyek a viz lefolyását késleltetik, megtisztittassék, és az előrebocsátottak foganatositása a köz érdekében és hasznára megtörténjék.” A XVIII. század második felében már a Tisza és a Duna völgyében is történtek kisebb ármentesítő munkák. A Tisza-vidékén az első jelentős vízrendezési munka az Abádszalók közeli Mirhó-fok 1754-ben végrehajtott első elzárása volt. A vízrendezés köröli viták állandóságát mutatja, hogy 1776-ban a gátat elbontották. Az 1783-ban az árvíz elborította a kunhegyesi határ harmadát, így majd tapasztalva a gát hiányát ismét megépítették. 1787 tavaszán fejeződött be a Mirhó-gát építése, a Nagykunság árvízmentesítési munkálata. Az ország legnagyobb folyóinak (Duna, Tisza, Körösök, Dráva, Rába, stb.) szabályozását a part menti birtokosok és városok mellett az uralkodóház is szorgalmazta, mert a szabályozási munkák a kincstár érdekeit is szolgálták.
A XVIII.-XIX. században a hajózás előjogokat élvezett a vízhasználatok egyéb módjaival szemben. A folyóinkon a hajózás feltételeinek biztosítása mindvégig a Kincstár feladata volt, az árvízvédelem, a belvízek lecsapolása, az öntözővíz biztosítás költségeit az állam igyekezett az érintettekre hárítani. Megjelent az azóta is fennálló alapkérdés, hogy kinek a költségén kell a munkákat végrehajtani és milyen szervezeti forma alkalmas a helyi, térségi vízgazdálkodási feladatok végrehajtására. A területi vízgazdálkodás feladatainak meghatározása, az elvégzett feladatok költségeinek viselése kétszáz év óta az állam és az ingatlantulajdonosok közös felelőssége. 2. Vízitársulatok megjelenése a XIX. század elején, működésük az államosításig 1807-ben jelent meg a vízitársulatok jogi státuszát biztosító, az érdekeltségi alapon történő működésről és állami felügyeletükről rendelkező első törvényünk. I.Ferenc 1807-ben a XVII. törvénycikkben rendelkezett a magánosok költségén létesitendő vizmüvekről „A magánosok költségén létesitendő vizmüvekre nézve, Ő szent felsége kegyes jóváhagyásával, rendeltetik, hogy ha az együttesen érdekeltek többsége a folyók ártalmas kiáradásainak elháritására szükséges vizi müveknek saját költségükön leendő elkészitését elhatározza: az ezen munkálat társulatába belépni nem akaró birtokosokat ugyan a rájok eső költségek hordozására kényszeritni nem lehet: szabadságukban álland azonban a többi földesuraknak ily munkálatokat, az illető törvényhatóság előleges beleegyezésével s Ő felségének a királyi helytartó-tanács utján arra néve kinyert kegyelmes határozatának hozzájárulásával és az érdekelt felek előleges teljes kártalanitása mellett, saját költségükön végeztetni és ha a munkálat sikerül, azoknak az uj műből eredő hasznait, a kik annak létesitéséhez a rájok eső részben járulni nem akartak, mindaddig zár alatt tarthatják.” Az 1807. évi XVII. törvénycikk biztosította, hogy egy-egy vízkárelhárítási munkában érdekeltek többsége társulatot alakítva, a kisebbség akarata ellenére elvégezzék a szükséges vízimunkát és mindazon birtokosoktól beszedjék a rájuk eső költségeket, akiknek hasznuk származott a társulat által elvégzett munkából. A társulatok által végzett vízimunkákban érdekeltek közös teherviseléséről rendelkezett V. Ferdinánd az egyesek költségein készítendő vizi munkálatoknak előmozdításáról V. Ferdinánd 1836. évi XXXVI. törvénycikkben. A közhasznú vízimunkák végzésének szervezeti szabályozása, a közös teherviselés törvényi szabályozása mellett már a XIX. század első felében igényként lépett fel a közhasznú vizimunkák eljárásjogi szabályainak és a vízfolyások, megépített művek védelmének törvényi védelme. Ezt szolgálta V. Ferdinánd vizekről és csatornákról szóló 1840. évi X. törvénycikke. A XIX. század első felében országszerte elsősorban az egyes vármegyék és az érintett uradalmak szándékától függtek a munkák elvégzése, lehetetlen volt a szabályozásokat összehangolni.
A Tisza-szabályozás érdekében a Tisza csaknem teljes hosszában megalakultak a különféle Tisza-szabályozási társulatok. A partikuláris gátépítések és lecsapolások nehézségei hamar rámutattak az egységes szabályozás szükségességére. Az egységes szabályozás Széchenyi vízszabályozási királyi biztossá kinevezésével és a Tiszavölgyi Társulat 1846. évi megalakulásával jelent meg. A szabadságharc bukás után 1850ben az Udvar feloszlatja a Tiszavölgyi Társulatot. Területén néhány esztendő leforgása alatt nyolc új társulat keletkezett. A szabályozási munkák folytatása a közvetlen állami irányítás alatt működő Tiszaszabályozási Központi Bizottság feladata lett. 1884. évi Tiszáról szóló XIV. törvénycikket kimondta, hogy a Tisza és vízgyűjtőjének szabályozása és ármentesítése műszaki tekintetben "egységet képez". A Tisza menti ármentesítő társulatoknak kötelező volt belépni az újra megalakult Tiszavölgyi Társulatba. E törvényben jelenik meg először a kényszertagság intézménye és a társulati alapszabály kötelező tartalmi eleminek szabályozása. Az árvédelmi gátak megépítése azonban új, korábban nem ismert sajátos feladatot is magával hozott. Az ártereken összegyűlt felszíni vizek a gátak által elzárva nem tudtak közvetlenül a befogadó folyóba ömleni. Az 1871. évi XXXIX. törvény a társulatoknak lehetővé tette, hogy a belvíz által érintett birtokosok igénye alapján feladatkörükbe vonják a belvízveszélynek kitett területek menetesítését. A belvizek levezetésével kapcsolatos jogi kérdéseket az 1874. évi XI. törvény rendezte. Fő szabály volt, hogy senki nem végezhet önhatalmúlag olyan műszaki beavatkozást, amellyel a természetes belvízi lefolyást vagy lefolyástalanságot a szomszédja kárára megváltoztatja. Már a XIX. század közepén megkezdődött a belvízcsatornák hálózatának kiépítése, s a hosszantartó árvízi időszak alatt a folyómederbe közvetlenül nem ereszthető vizek átemelésére 1878-ban a Sajfoki-csatorna torkolatában megépült az első belvízi szivattyútelep. A hazai vízgazdálkodás és a vízitársulatok történetében új fejezetet nyitott 1885. évi XXIII. törvénycikk a vizjogról. A törvény megalapozottságát és tartósságát az bizonyítja a legjobban, hogy számos rendelkezése egészen 1964-ig érvényben volt. A vízjogi törvény megszüntette a vizek kizárólagos magántulajdonát, s meghatározta a hatósági, illetve a szabad rendelkezés körébe vonható vizeket. A vízjogi törvény a vízfolyások (tehát a nem állami gondoskodás alá eső vizek) rendezését elsősorban a parti birtokosok kötelességévé tette, s a nagyobb szabású mederrendezéshez állami támogatást is kilátásba helyezett. A törvény IV. fejezete megállapítja, hogy a vízi társulatok sajátos megoldást jelentenek a vízrendezésben és a vízhasználatban. A vízi társulatok szervezetének és működésének minden részletét pontosan szabályozza. „A jelen törvény értelmében vizi-társulat alakitható: 1. vizrendezésre (mederszabályozás, partbiztositás, árvédelem és ezzel kapcsolatos vizlevezetés) 2. vizhasználatra (öntözés, alagcsövezés, lecsapolás, sankolás, mocsárkiszáritás é. i. t.). A vizi-társulatok mint olyanok, saját nevük alatt jogokat szerezhetnek, kötelezettségeket vállalhatnak, a biróságok előtt pert indithatnak és perbe foghatók.” A XIX. század közepén már megjelentek elképzelések az alföld aszály sújtotta területek öntözésére, de ebben is ismétli magát a történelem, mert már annak idején is elég volt néhány csapadékos esztendő és a az öntözési tervek elhaltak. E téren lényeges előrelépést csak a Kvassay Jenő által 1879-ben megszervezett kultúrmérnöki hivatalok működése hozott. Kvassay világosan látta, hogy a vízgazdálkodás fejlődése új feladatokat ró a vízmérnökökre: "Utódaink útja és a mi eddigi utunk egymással homlokegyenest ellenkeznek: míg mi folyóink szabályozásával azok vizét gyorsan levezetni törekedtünk, addig unokáink gátakkal fogják azokat torlasztani és az országban visszatartani. Lehetőleg sokat és nagy területeket öntözni…". Az 1900 évi XXX. tc. tette lehetővé először, hogy az érdekeltek öntözési célra társulatot alapítsanak és ezek a társulatok munkáikra állami kölcsönt is felvehessenek. Az öntözés fejlesztése az állami költségvetés támogatása nélkül alig haladt előre, mint ahogy a kisebb folyók és vízfolyások rendezésére nem került sor, mert a szabályozási költségek a keskeny völgyekben igen magas értéket értek el, amit az érintettek nem tudtak megfizetni. Az 1913. évi XVIII. törvénycikkel módosította az 1885. évi XXIII. törvénycikket és a társulatok által kezelt vízfolyások szabályozási költségeinek jelentős részét átvállalta, illetve a nem társulati kezelésű patakok és medrek fenntartására pedig az érdekeltek terhére a községeket kötelezte. Zárójelben jegyzem meg, hogy az 1913. évi törvény már részletesen rendelkezik a felszín alatti vizek mennyiségi és minőségi védelméről is. A trianoni békediktátum az ország szétdarabolásával megszüntette a Kárpát medence vízrajzi egységét is. Ettől kezdődően az ország folyóvizeinek 96 %-a már a határokon túlról érkezik. Az új helyzet vízrajzi szempontból hazánkat kiszolgáltatottá tette az utódállamok vízgazdálkodásával szemben. A 38 dunai társulatból 20 teljes területével, 3 társulat részben, míg a 40 tiszai társulatból 13 teljesen és 8 pedig részben az utódállamokhoz került. A társulatok intézményrendszerének egységesítése és a társulatok működésének hatékonyabbá tétele érdekében 1923. évi XL. törvénycikk kimondta, hogy „Az 1884:XIV. tc. II. fejezetének rendelkezései értelmében működő Tiszavölgyi Társulat helyett valamennyi hazai vízrendező társulat közös érdekeinek gondozására Tisza-Dunavölgyi Társulatot kell alakítani.” Az 1923. évi XLI. törvénycikk arra kötelezte a társulatokat, hogy az érdekeltségi területükön található belvizeket levezessék. Az 1930-as évek elején a társulatok már közel 12 ezer km belvízcsatornát kezeltek. 3. A vízitársulati tevékenység államosítása A II. világháborút követően az FM 41150/1945. sz. rendelet a vízitársulatok önkormányzatának tevékenységét felfüggesztette és a társulatok élére miniszteri biztost rendelt ki. Az 1948. évi 6060. számú kormányrendelet megszüntette a társulatokat és kimondta, hogy az árvíz- és belvízvédelemről az állam gondoskodik és feladatait az Országos Vízgazdálkodási Hivatal útján látja el. A társulati vagyon minden térítés nélkül az államra szállt. A társulatok 1948. évi megszüntetésig a társulatok tevékenységének szakmai felügyelete, a vízrendezési, vízkárelhárítási feladatok irányítása a Földművelésügyi tárca hatáskörébe tartozott. Az 1953-ban életre hívott egységes vízügyi szervezet (az Országos Vízügyi Főigazgatóság) a korábban átszervezett kultúrmérnöki és folyammérnöki hivatalok feladatai mellett a társulatok árvíz- és belvízvédelmi feladatkörét is állami irányítás alá vonta. Az országot 12 vízrajzi egységre bontva létrehozták a területi szervezeteket. Az egységes vízügyi igazgatás körébe tartozott a vizek tervszerű hasznosítása és kártételeinek (árvizek, belvizek, később a vízszennyezések) elhárítása, továbbá a vízimunkák és vízilétesítmények műszaki tervezésének, kivitelezésének, üzemeltetésének szabályozása, szakirányítása és ellenőrzése. 4. A vízgazdálkodási társulatok létrejötte A vízgazdálkodási társulatok államosítása után rövid időn belül bebizonyosodott, hogy a társulati vízgazdálkodási, helyi vízkár-elhárítási feladatokat az állam nem tudja ellátni. A fontos helyi létesítmények állaga leromlott, vízelvezető funkciójukat nem látták el, így a helyi vízkár veszélye mind a mezőgazdasági területeken, mind az érintett településeken megnőtt. Ez a helyzet szükségszerűen vetette fel a társulatok újjászervezésének gondolatát, ami együtt járt a kifejezetten állami és a helyi jelentőségű, a területi vízgazdálkodási problémák szétválasztásával is. Az 1957. évi 48. számú törvényerejű rendelet lehetőséget adott a vízgazdálkodási társulatok megszervezésére. A vízitársulatok mintájára létrejöttek a víziközmű társulatok is kezdetben a települések vízellátási-, majd a szennyvíztisztítási- és a belterületi vízrendezési beruházások megvalósítása érdekében. Az országos jelentőségű és az árvízvédelemmel összefüggő feladatok az államnál maradtak, a vízitársulatok fő feladata a helyi vízkárelhárítás, a belvízvédekezés és a kisvízfolyások rendezése lett. Az első újjászervezett vízitársulat 1958. április 29-én alakult Nagykátán. Míg régen a nagybirtokok, 1958-tól az egységes érdekeket képviselő termelőszövetekezetek és állami gazdaságok lettek a társulatok meghatározó pillérei. Az újraszervezett vízitársulatok a megváltozott körülmények között is bebizonyították, hogy a helyi vízgazdálkodási feladatok ellátásában nem nélkülözhető az érdekeltek összefogásán alapuló társulati forma. Az ötvenes években kialakított egységes vízügyi igazgatást szentesítette az 1964. évi IV. törvény. A társulatok működését a vízügyről szóló 1964. évi IV. törvény, az 1965. évi 23. számú törvényerejű rendelet, 1977. évi 28. számú törvényerejű rendelet és ezek végrehajtási utasításai szabályozták. Az újjászervezett vízitársulatok tevékenysége már nem korlátozódott a vízkárelhárításra, hanem az alaptevékenységhez szorosan kapcsolódó új típusú feladatok ellátására is vállalkoztak. Így részt vállalhattak a mezőgazdasági vízszolgáltatási, öntözési feladatok megoldásából és jelentős tábla szintű vízrendezési, talajvédelmi, talajjavítási munkákat is végeztek. Ugyancsak jelentős volt a komplex meliorációs munkákban játszott szerepük. A társulatok gazdálkodása 1968-tól megváltozott, lehetővé vált a nyereséges gazdálkodás. Ez a veszteségesen gazdálkodó társulatokat a jól működőkkel egyesítették, a társulatok száma csökkent. A vízitársulatok közfeladatai elvégzésének fő forrása továbbra is a beszedett érdekeltségi hozzájárulás volt. Ezt az összeg a vállalkozási tevékenységük nyereségével, állami és önkormányzati támogatással egészült ki. Az 1980-as évek végére bekövetkezett társadalmi, politikai, gazdasági változások, majd a mezőgazdasági tulajdonban és földhasználatban végbement átrendeződések a vízitársulatok életét is nagymértékben megváltoztatták. A művek tulajdonviszonyai bizonytalanná-, a tagok jelentős része ismeretlenné vált, az állami tulajdonon fennállt kezelői jogcím megszűnt. De megszűnt a vízügyi igazgatás egysége is. Az 1964. évi IV. törvényt helyezte hatályon kívül az 1996. január 1-én hatályba lépett vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvény, amely IX. fejezete törvényi szinten részletesen szabályozta a vízgazdálkodási társulatok működést, de számos fontos kérdést a gazdasági társaságokról szóló törvényre bízta, illetve továbbra is alacsonyabb szintű jogszabály, a 160/1995. (XII.26.) Korm. rendelet szabályozta. A vízitársulatok a vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvény szerint alapfeladatként helyi vízrendezési és vízkár-elhárítási feladatokat láttak el. A törvény lehetőséget biztosított arra, hogy a vízitársulat közcélú mezőgazdasági vízhasznosítási létesítményeket hozzon létre, továbbá azokhoz kapcsolódó talajjavítási tevékenységet, nem közműves vízszolgáltatást végezzen és az alapszabályban meghatározott közfeladatait elősegítő vállalkozási tevékenységet is folytasson. A vízitársulatok közcélú feladataikat továbbra is elsősorban tagjaik érdekeltségi hozzájárulásából és az eseti jellegű állami forrásokból, vállalkozói tevékenységük nyereségéből végezték. A mezőgazdasági célú vízgazdálkodás jogi szabályozásának változását az 1998. évi LXXXVI. törvénnyel a vízgazdálkodásról szóló törvény módosítása jelentette, eszerint 1999. január 1-től a mezőgazdasági vízgazdálkodási célokat szolgáló vizek és vízlétesítmények kezeléséről, a mezőgazdasági vízszolgáltatás és vízkárelhárítás feladatairól az FVM minisztere gondoskodik és feladatai a víztársulatok szakmai felügyeletének ellátásával bővültek. 5. Mai helyzet A területi vízgazdálkodás feladatainak meghatározása, az elvégzett feladatok költségeinek viselése közel kétszáz év óta az állam és az ingatlantulajdonosok közös felelőssége. Az 1810. évi királyi pátens, majd az 1885. évi XXIII. törvény az ingatlantulajdonosok vízitársulatokba szerveződésénél a kár-haszon mértékét, a vízitársulatokról szóló 1964. évi IV. tv, az a995. Évi LVII. tv. és a jelenleg hatályos 2009.évi CXLIV. törvény a szolidaritást tekinti a vízitársulat működés alapelvének. Miért volt szükség az önálló vízitársulati törvényre? Magyarország vízgazdálkodásában kétszáz éve jelentős szerepet betöltő vízitársulatok az 1807. év királyi pátens óta először rendelkeznek újra önálló jogszabállyal. Az 1807. évi XVII. törvénycikk biztosította, hogy egy-egy vízkárelhárítási munkában érdekeltek többsége társulatot alakítva, a kisebbség akarata ellenére elvégezzék a szükséges vízimunkát és mindazon birtokosoktól beszedjék a rájuk eső költségeket, akiknek hasznuk származott a társulat által elvégzett munkából. Az eltelt kétszáz évben a vízjogot szabályozó három alaptörvény közül a vízitársulatokat a vízjogról szóló 1885. évi XXIII. tv. igen részletesen szabályozta, a vízügyről szóló 1964. évi IV. törvény alsóbb szintű jogszabályra, törvényerejű rendeletre bízta a szabályozást, a vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvény társulatokat szabályozó IX. fejezete mellett a jogalkotó megalkotta a 160/1995. (XII.26.) Kormányrendeletet is. A törvénytervezet megalkotása során számos alkalommal szembesültünk azzal a kérdéssel, hogy miért akarunk önálló vízitársulati törvényt? Miért nem jó nekünk, ha a víziközmű társulatokkal együtt a vízgazdálkodás általános szabályait tartalmazó törvényben ás a végrehajtási kormányrendeletben marad a vízitársulatok szabályozása? Miért is? Arról már sokszor beszéltünk, írtunk, hogy a vízgazdálkodási törvényt gondozó Minisztérium évente akár többször is módosította a vízgazdálkodásról szóló törvényt, de a területi vízgazdálkodás érdekeiben, a társulati fejezetre vonatkozó módosítási javaslatainkat szinte egyetlen alkalommal sem vette figyelembe, holott az 1995. évi LVII. törvény 1996. január 1-i hatályba lépése óta a gyakorlat alapján a törvény és a kormányrendelet számos hiányosságára mutattunk rá.
A vízitársulati törvény hatályba lépését követően, a kihirdetett normaszöveg ismeretében lehet összefoglalóan foglalkozni azokkal a eljárási-formai és tartalmi kérdésekkel, melyek indokolták a vízitársulati önálló törvény megalkotását. Az eljárási ok tehát az volt, hogy a Vízügyi Tárca az elmúlt 13 évben számos alkalommal módosította a vízgazdálkodásról szóló törvényt, a társulatokat szabályozó kormányrendeletet, de a területi vízgazdálkodás és ezzel együtt a vízitársulatok érdekeit szolgáló módosítási javaslatokat szinte egyetlen alkalommal sem vette figyelembe. A formai ok annak felismerése – amelyet az 1996. év óta eltelt idő gyakorlata bebizonyított- hogy a kormányrendeleti szabályozás semmit sem ér, ha az adott szabályozási tárgy tekintetében a kormányrendelet előírásaival ellentétes törvényi szabályozás is van. Ezt tapasztaltuk többek között az adatvédelmi-és az ingatlan-nyilvántartásról szóló törvény esetében is. A formai okok közé lehet sorolni azt a tényt is, hogy a vízgazdálkodásról szóló törvény együtt kezelte a vízi- és a víziközmű társulatok szabályozását, pedig számos és jelentős tartalmi eltérés van a két társulati forma között. Ezért a formai eltérések mellett nem mehettünk el szó nélkül azoktól a tartalmi eltérésektől sem, melyek élesen elkülönítik a két társulati formát. Legfontosabb tartalmi eltérések: • A vízitársulatok esetében számos olyan tag van -főként az ország dombvidéki részein – akiknek ingatlanára a társulat által üzemeltetett művek közvetlen hatást nem gyakorolnak, tehát nem érdekeltek a társulati közfeladatok ellátásában; a víziközmű társulatoknál minden tag egyúttal érdekelt is, mert a megépített víziközmű a társulat területén lévő valamennyi ingatlanra hatással van és értékét is növeli. • A vízitársulatok a szolidaritás elvén-; a víziközmű társulatok a kár-haszon elvén működnek. • A vízitársulatok közfeladataik ellátása mellet vállalkozási tevékenységet is végeznek, e tekintetben hasonlóságot mutatnak a gazdasági társaságokkal; a víziközmű társulatok a közfeladataik ellátása mellett vállalkozási tevékenységet nem folytatnak. • A vízitársulatok határozatlan időre alakulnak; a víziközmű társulatok a víziközmű beruházás befejezésekor megszűnnek. • A vízitársulatok működése a gazdálkodó szervezetek működéséhez áll közel; a víziközmű társulatok működése inkább a társadalmi szervezetek működésére hasonlít. • A vízitársulatok által végzett területi vízgazdálkodási feladatok költségeinek viselése az állam és az ingatlantulajdonosok közös felelőssége; a települési víziközmű létesítés költségeinek viselése több, mint 50 éve a települési önkormányzat és a település lakóinak közös felelőssége. Végezetül megállapítható, hogy mindkét társulat szabályozása intézményi szabályozás, ezért jogtechnikailag is megfelelőbb, ha a vízgazdálkodásról szóló ágazati törvény helyett a vízitársulatok szabályozására önálló törvényben, a víziközmű társulatok szabályozására a víziközmű törvényben vagy egy önálló közműtársulati törvényben kerül sor. Az elmúlt 13 év gyakorlata arra is rámutatott, hogy számos probléma nem volt, vagy nem volt jó helyen szabályozva. A kormányrendeleti szintű szabályozás problematikáját már említettem, de a vízitársulatok működésénél több szabályozási hiányt is előhozott az élet. A régi szabályozás többek között nem elégítette ki a területi vízgazdálkodás problémáinak közösségi megoldását; a területi vízgazdálkodási-vízkárvédelmi feladatok költségeinek viselésénél nem szabályozta az állami kötelező szerepvállalását és a vízitársulatok által működtetett vízilétesítményeken a társulati közfeladat ellátásának jogcímét, a vagyonkezelést, az üzemeltetést. A szolidaritás elvének sérelmét jelentette, hogy bizonyos területeken, a kizárólagos állami művek vízgyűjtőin nem lehetett vízitársulatot létrehozni, így egyes ingatlantulajdonosok vagy ingatlanhasználók mentesültek a térségi vízgazdálkodás költségeinek viselése alól. A kormányrendelet számos olyan jogviszonyt szabályozott, amelyről csak törvényben érdemes rendelkezni. Ilyen többek között a közfeladat ellátáshoz szükséges tagi adatok kezelése, a hiteles adatokhoz történő hozzáférés lehetősége. A vízitársulati törvény tervezetének összeállításakor a szabályozandó vagy újra szabályozandó kérdésekre kerestük a helyes válaszokat és valamennyi vízi társulatnak lehetősége volt arra, hogy részt vegyen a több évig tartó törvényalkotás folyamatában. A vízitársulatokról szóló 2009. évi CXLIV. törvény egyrészt a korábbi szabályozás hiányosságait pótolja, másrészt több távlati cél elérését is biztosítja.
A Vt. számos új kérdést szabályoz, illetve régi helyzeteket újra szabályoz. Ezek közül talán legfontosabb, hogy a Vt. igen jelentős mozgásteret biztosít a társulat legfőbb szervének a küldöttgyűlésnek, számos kérdésben a küldöttgyűlésre, a társulat alapszabályára bízza a szabályozást. A Vt újra szabályozza az érdekelt és a tag pozícióját. Érdekelt az az ingatlantulajdonos/használó, akinek ingatlana nem esik egyik vízitársulat működési területére sem, tag pedig valamennyi ingtalantulajdonos/használó, akinek egy vízitársulat működési területén van az ingatlana. Ebből következik, hogy az érdekeltségi hozzájárulás helyett a Vt. a társulati hozzájárulás fogalmát vezette be, amely lehet alap- és differenciált hozzájárulás. A társulati alaphozzájárulás minimum értékét a Vt. a közcélú érdekeltségi hozzájárulás mértékéhez kapcsolja, amelyet ott kell fizetni, ahol nem működik vízitársulat és mértékét a vízgazdálkodásért felelős miniszter rendeletben állapítja meg. A Vt azt is kimondja, hogy az állami tulajdonban lévő művek üzemeltetéséhez, fenntartásához az állam normatív támogatást biztosít. A társulat működési területének meghatározása egyszerűsödött, az a földrajzi terület, amelyen a társulat működik.
Ezen az érdekeltségi területen kell a társulatoknak területi egységeket kialakítani és a területi egységek tagjai önmaguk közül választanak küldötteket a magántermelői, gazdasági társasági, önkormányzati és egyéb tagok körében vagy köréből. Így elérhető, hogy a társulat küldöttgyűlésben a területüket és az általuk képviselt tagokat, a helyi problémákat jól ismerő küldöttek dönthessenek a társulat szervezetét, működését érintő kérdésekben. Az elmúlt évek egyik legnagyobb gondja volt, a végrehajtáshoz szükséges tagi adatok kezelése, illetve a tagi adatokhoz történő hozzáférés. A tv. meghatározza azokat a tagi adatokat, amelyeket a társulatnak kezelni kell és amelyeket díjmentesen kell megkapniuk az azokat nyilvántartó állami szervektől. A társulat tagjai között fennállt igen jelentős ellentétet old fel a törvény, amikor a társulati hozzájárulásból ellátható közfeladatokat körét kiszélesíti és így lehetőséget biztosít, hogy a küldöttgyűlés döntése szerint azoknak a tagoknak is tud szolgáltatást nyújtani, akik eddig az ingatlanuk fekvés miatt ehhez nem jutottak hozzá. A társulatok működési területének a tagok igénye szerinti mobilabbá tételét szolgálja, hogy a Vt biztosítja a csatlakozás, belépés, kiválás lehetőségét. A vízitársulati forma nem gazdasági társaság, nem szövetkezet és nem társadalmi szervezet.
A vízitársulat vízgazdálkodási közfeladatok lát el. A vízgazdálkodási társulat nem társadalmi szervezet, mert a társadalmi szervezet olyan önkéntesen létrehozott, önkormányzattal rendelkező szervezet, amely az alapszabályban meghatározott célra alakul, nyilvántartott tagsággal rendelkezik, és céljának elérésére szervezi tagjai tevékenységét (1989. évi II. törvény). A vízgazdálkodási társulat nem gazdasági társaság, mert gazdasági társaság csak a közkereseti társaság, a betéti társaság, a korlátolt felelősségű társaság és a részvénytársaság (2006. évi IV. törvény). A vízgazdálkodási társulat nem szövetkezet, mert a szövetkezet az alapszabályban meghatározott összegű részjegytőkével alapított, a nyitott tagság és a változó tőke elvei szerint működő, jogi személyiséggel rendelkező szervezet, amelynek célja a tagjai gazdasági, valamint más társadalmi (kulturális, oktatási, szociális, egészségügyi) szükségletei kielégítésének elősegítése (2006. évi X. törvény) A vízitársulati forma sajátos szervezet. Fő jellemzője, hogy állami, önkormányzati feladatot képező vízimunkák elvégzésére jön létre. A szolidaritás elve alapján a társulat tagja a működési területen valamennyi ingatlantulajdonos vagy ingatlant használó természetes és jogi személy, jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaság (kényszertagság). A tag köteles a társulat közfeladatai ellátásának költségeihez a tulajdonában vagy használatában álló földingatlan arányában hozzájárulni. Az önálló törvényi szabályozás indokolt és időszerű volt. Dr. Varga Árpád öntözéses-meliorációs mérnök jogtanácsos
